Szerző: Zsolti Dátum: 2013.09.15. 13:23
Samír, 27. etap:
Samír Észak-Spanyolországban utazgatott, s Navarra ősi fővárosában kötött ki. Pamplonában Szent Fermin feriáját ünnepelték. Délelőtt fiatal fiúk szaladgáltak az utcán, ügyesen ugrálva félre az őket kergető bikaborjak elől. Izgalmas show volt, de vér szerencsére nem folyt. Este az arénában azért már kicsit más volt a helyzet: felnőtt férfiak küzdöttek felnőtt bikákkal.
A matador hihetetlenül közel engedi magához a bikát, s épp csak egy kicsit hajol el, hogy testét elkerüljék a halált hozó szarvak. A bika figyelmét elvonják a muletával, ezzel a vörös posztóval, amelyet a matador a szeme előtt lenget. S az állat nem a matadort támadja, hanem a posztóra ront rá. Végül belefáradva a hiábavaló erőlködésbe, a bika megáll, lehajtja a fejét, és megadóan várja a kínjaitól megszabadító kardpengét.
A bikaviadal nagyon jó hasonlat a palesztinai állampolgári jogokért folytatott kilátástalan küzdelemre. A palesztin népesség közé berakott zsidó telepek olyanok, mint a vörös posztó. Ezek a telepek bosszantóak, mivel tönkreteszik a hegyvidéki tájak bibliai szépségét. Bosszantja az embert az igazságtalanság, hiszen ezekre a telepekre csak zsidók mehetnek be, gójok oda nem tehetik be a lábukat. Bosszantó, hogy „Csak zsidóknak!” fenntartott autóutak léteznek ezen a földön. Bosszant mindenkit a telepesek provokatív viselkedése. Bosszantó, hogy kivágják az olajfákat, és ronda díszfákat ültetnek a helyére.
Nem érdemes a bika haragját a félrevezető és bosszantó muletára irányítani. A településekkel való állandó foglalkozás csak figyelemelterelés. Még a zsidó újságokban, a Haarecben és a New York Timesban is bármikor bárki bírálhatja az illegális zsidó telepeket. Csakhogy a vörös posztó mögött ebben az esetben is ott áll valaki. És léteznek olyanok is, akik a bika ellen küldik őt. A matador nem más, mint Izrael állam. Egyetlen napig sem állhatna fönn egyetlen település sem, ha nem állna mögötte az izraeli hadigépezet. Amikor Hebron őshonos lakosságát hónapokra kijárási tilalommal sújtják, akkor ezt az akciót az izraeli hadsereg hajtja végre, nem pedig az a négyszáz zsidó telepes. Csakhogy ott ül egy ember a Sombrában, aki parancsol a matadornak. Izrael nem volna képes elkövetni az atrocitásait, ha nem kapna külföldről is támogatást.
Maxim Rodison ismert francia marxista „telepes-államnak”, gyarmatnak nevezte Izraelt. Minden gyarmatállamnak megvan a maga anyaországa, a külső hatalom forrása. Az USA is telepesek államaként indult, s anyaországa Anglia volt. De miféle külső hatalom támogatja Izraelt? Mi az ő anyaországa? Nem az Egyesült Államok. Hanem a fontos zsidó közösségek, elsősorban az amerikai zsidó közösség konstellációja. Ők küldik a pénzt, ők szervezik a nyilvános támogatást, és ők befolyásolják Izrael állam politikáját. Jól láthatóan héjábbak még Saron Likudjánál is. Az amerikai zsidókat senki sem veszi ágyútűz alá, ha megindítanak valamilyen akciót. Ők odafönt ülnek az árnyékban, és a matadort küldik harcolni.
Akik Hebron és más palesztin települések ostromára küldik az izraeli katonákat, háborítatlan nyugalomban élnek New Yorkban vagy Los Angelesben, nézik a tévét, és nyomást gyakorolnak kongresszusi képviselőikre, hogy támogassák a mészárlást. Ezek az emberek bujtogatnak a palesztinok ellen elkövetett háborús bűncselekményekre, és nem nyugtalanítja őket semmi. Épp itt az ideje hát, hogy egy kicsit megzavarják ezt a nagy nyugalmukat.
Meg kell hát nyitni a palesztinai háború második frontját, és tudni fogjuk, hogy kikre kell nyomást gyakorolnunk, és kik ellen kell tiltakoznunk. Samír véleménye szerint a főkolomposok a médiamágnások és a szervezett zsidó közösségek önjelölt vezetői: Bronfman, Foxman, Sulzberger és a többiek. Gonosz és nagy hatalmú emberek ezek.
Most már nem lehet tovább halogatni az amerikai zsidó közösség vezetőivel való konfrontálódást. De eddig vajon miért nem került erre sor? Mert még mindig él az az általános késztetés, hogy ne őket hibáztassuk a palesztinok tragédiájáért, és mindent az amerikai imperialista politika számlájára írjunk. Még Palesztina nagy barátja, a nagyra becsült Noam Chomsky is hajlik erre a véleményre. Nemrég Bostonban azt mondta, hogy Amerika Izrael-barát politikája mögött nem a zsidó lobbi befolyása áll, hanem az amerikai elit érdeke. Sajnálja Samír, de ezzel nem érhet egyet. A derék Dr. Gabor Mate pedig ezt írta neki: „Miközben Bronfmanék és kollégáik kétségtelenül kiveszik a részüket a közvélemény félrevezetéséből, ők azért mégiscsak aprócska tényezők az amerikai politika által szolgált valódi érdekekhez viszonyítva. Az USA multi-nagyvállalati érdeke, hogy a Közel-Keleten legyen egy engedelmes, atomfegyverrel is fölszerelkezett pitbullja, amely elég ingerlékeny és agresszív ahhoz, hogy parancsszóra nekiugorjon az arabok torkának, ha épp arra van szükség, de amely eléggé függő helyzetben van ahhoz, hogy rövid pórázra lehessen fogni, ha úgy kívánják a körülmények.”
Ha figyelmesebben megvizsgáljuk ezt az érvelést, akkor kártyavárként omlik össze az egész konstrukció. Amerikai harci gépek ugyanis még háború idején sem landolnak ezen az „anyahajón” (Izrael), megvannak a támaszpontjaik máshol. Ciprust is nevezték már ilyen „elsüllyeszthetetlen anyahajónak”, aztán könnyű szívvel hátat fordítottak neki. Ami a pitbull engedelmességét illeti, arra nem érdemes szót vesztegetni, amióta kiderült, hogy fegyvert szállított Kínának. S hogy Izrael megbízható szövetséges volna, nos, arra sem lehet mérget venni. Ha úgy látják, hogy Amerika túl rövidre fogja a pórázt, akkor egyes izraeli politikusok azonnal más szövetségest fognak keresni, például Oroszországban a hatalmas orosz zsidó közösségben.
Annak az elképzelésnek sincs sok alapja, hogy Izrael afféle helyi megbízott volna. Egyetlen olyan amerikai vállalatot sem ismer Samír, amely ne járna jobban, ha Amerika nem Izraellel, hanem mondjuk Törökországgal volna ilyen szoros szövetségben. Törökország 1917-ig a térség hagyományos vezetője volt, s neki volt a legnagyobb és legerősebb, s ráadásul tökéletesen Amerika- és Nyugat-barát hadserege. Elég gyenge lábakon áll tehát az az elképzelés, miszerint Izrael Amerika szolgálatkész bábja volna.
A zsidó lobbi rendkívül fontos. Az önjelölt zsidó vezetőséget direkt, kreatív és nem erőszakos eszközökkel lehet támadni. Jó példáját szolgáltatták ennek a Berkeley Egyetem 1968-as hagyományait őrző diákjai. Két kaput építettek a campus bejáratánál, egyet a zsidóknak, egyet pedig a nem zsidóknak, hogy az amerikaiak némi benyomást szerezhessenek arról, hogy milyenek is az izraeli „Csak zsidóknak!” fenntartott utak.
Kiváló ötlet lenne például, ha a Rabbik az Emberi Jogokért és a hasonló szervezetek harcot indíthatnának a valódi ellenség ellen odahaza, a jó öreg Amerikai Egyesült Államokban. Más amerikai aktivistákkal együtt, egyebek közt a palesztin menekültekkel. Ez a kísérlet választ adna arra a kérdésre, hogy mekkora befolyása van a zsidó lobbinak az amerikai és a palesztin eseményekre. Az író meggyőződése, hogy nagyon eredményes volna, ha valódi nyomás alá helyeznék Mr. Bronfmant és szupergazdag barátait a Sombrában, hogy vessenek véget a palesztinellenes háborúskodásnak. Ez talán megadná a jelet a matadornak, hogy ne a mészárszékbe, hanem inkább a teheneihez haza küldje a bikát.
Azonban a sok pozitív reagálás ellenére egyetlen amerikai zsidó aktivista sem merészelt tüntetni a „saját” közössége ellen…
( 27. Szent Fermin fiestája, Fiesta of St Fermin)