Szerző: F.Totti Dátum: 2020.10.16. 09:36
És ha szabad spoilerezni, akkor egy rómás történet belőle (van még jónéhány, de nekem ez volt a legérdekesebb) :
ROMA–LAZIO, 1979. OKTÓBER 28.
Ahogyan az gyakran megesik a curvában, az igazi nevét senki sem tudta. Mindenki csak úgy ismerte, Lo Zigano (a Cigány), mert folyton rongyos ruhákban járt. Tizennyolc éves volt, és tíz esztendeje járt a Stadio Olimpicóba a Roma meccseire.
Zigano a számos olyan római család egyikéből származott, amely mindennapos kenyérgondokkal küzdött. Apja munkanélküli hegesztőként néha gyümölcsöt árult a Piazza Vittorio Emanuelén, ahol a család lakott. Zigano, amióta kicsapták az iskolából, alkalmi munkákból próbált segíteni a szüleinek: dolgozott pincérként, autószerelőként, és néha rablásokban is részt vett.
A Roma futballcsapata volt az egyetlen, ami értelmet adott az életének. „Miben kellene hinnie egy tizennyolc éves fiatalnak?”, kérdezte egyszer. „Milyen célt tudnak mutatni a felnőttek az új generációnak? Az én ideálom a Roma.”
A bordó-sárgák szurkolótáborából az egyik barátjának Geppót tartotta, a hosszú hajú költőt, aki dalokat írt az ultráknak. Néhány hónappal korábban, 1978 márciusában a két fiú berontott a római újság, az Il Messaggero szerkesztőségébe, mert feldühítette őket, ahogyan a lap az ultrákról írt. Geppo és Zigano elmagyarázta, kik az ultrák: „Mi vagyunk az igazi szurkolók […] adunk és kapunk is pofonokat.” A fiúk elmesélték, miért fajult el az romások és a
laziósok közti ellentét. Az előző derbin a Lazio-tábor kifeszített egy drapériát, amely szerint a Roma-ultrák „ugyanúgy végzik majd, mint Taccola” (a játékos, aki 25 éves korában meghalt). A Roma-ultrák egy olyan üzenettel válaszoltak, amelyben remélik, hogy lesz még „tíz, száz, ezer” Re Cecconi (a Lazio-futballista, akit 1977-ben lelőttek). Egy másik drapériával is utaltak a kékek játékosának tragédiájára: „Tabocchini [az ékszerész, aki véletlenül lelőtte Re Cecconit] megtanította nekünk, hogy egy lazióst megölni nem bűn.” Az Olimpico az első stadion, ahol a futballisták védelmében játékoskijáró alagutat építettek, 1977 októberében pedig a biztonsági kamerákat is üzembe helyezték.
Ezek után nem csoda, hogy az 1979. októberi Roma–Lazio derbi igencsak feszült hangulatban zajlott. A főváros falaira felfirkált üzenetekben mindkét oldal a másik halálát kívánta. „Ezek nem csak szavak voltak”, meséli egy idősebb ultra. „Tényleg azt akartuk, hogy az ellenséget megkéseljék vagy lelőjék.”
A mérkőzés előtti napon Zigano vett három nagy tengerészeti jelzőrakétát egy üzletben a Piazza Emporión, darabja tizenötezer lírába került. Geppóval és a többiekkel együtt egy feltekert drapéria belsejében becsempészte a rakétákat a stadionba, egy alumíniumcsővel együtt, amit a kilövéshez akart használni. A feszültség tovább nőtt, amikor a laziósok észrevették, hogy a romások valahogy betörtek a stadionban lévő raktárukba, és ellopták az összes rakétájukat. A romások pedig akkor gurultak dühbe, amikor a Lazio-tábor egy, a Roma sérüléssel bajlódó kapitányát szidalmazó transzparenst mutatott fel: „Nyomorék Rocca, a halottak nem támadnak fel”. Egy másik drapérián ez állt: „bordó-sárga holokauszt”.
Fél kettőkör Zigano betöltötte az egyik rakétát a csőbe, és kilőtte. Az átrepült a Curva Nord felett, ahol a Lazio-tábor foglalt helyet, egyenesen ki a stadionból. A körülötte állók tapsoltak és éljeneztek. Ez az egyik legszebb rakéta, amit valaha láttak. Zigano betöltött egy újabbat, és azt is kilőtte. Ez átrepült az egész stadionon, egyenesen a Curva Nordba.
Vincenzo Paparellinek, a harminchárom éves autószerelőnek ott sem kellett volna lennie. A szezonbérlet a testvéréé volt, de odaadta Vincenzónak a nagy meccsre. Ült a nézőtéren a feleségével, Vandával és két gyerekükkel, tökmagoztak és szotyiztak. Aztán Vanda hirtelen hallott egy puffanást.
„Hallottad ezt?” – kérdezte a férje felé fordulva. A rakéta a férfi bal szeméből állt ki, aki azonnal összeesett. A nő ösztönösen megpróbálta kihúzni a rakétát, de megégette a kezét. Vincenzo lecsúszott a földre. A körülötte ülők mind felálltak, és ordítva hívtak segítséget, de Paparelli ekkor már nem élt.
A Curva Sudon a romásoknak fogalmuk sem volt arról, mi történt. Láttak valami mozgolódást a túloldali lelátón, de mást nem. Mivel a többiek bátorították, és azt énekelték, „Morirete tutti” („Mind meghaltok”), Zigano kilőtte a harmadik rakétát is, de az célt tévesztett, és a stadion mögötti üres atlétikai pályán landolt.
A Lazio-szurkolók – akik közül sokan kézzel kötött kék-fehér sapkát viseltek – leszedték drapériáikat. Sokan kimentek a stadionból, hogy a másik oldalon összecsapjanak a Roma-drukkerekkel. Többen bekiabáltak Pio Wilsonnak, a Lazio angol-olasz csapatkapitányának, hogy a meccset félbe kell szakítani (ez nem történt meg). A romások ekkor már sejtették, hogy történt valami. Zigano hallotta, hogy a bent maradt Lazio-szurkolók azt kiabálják, „Gyilkosok”, és kisurrant a stadionból, abban bízva, nem ismerik fel.
A következő tizenöt hónapban bujkált Bergamóban, Milánóban, Bresciában, Pescarában, sőt még Svájcban is. Néha vonatra is szállt, de általában stoppolt, és ahol csak tudott, alkalmi munkákat végzett. Zigano szó szerint a tűzzel játszott, ráadásul anélkül, hogy felmérte volna tettének következményeit. Bujkálás közben felhívta Paparelli testvérét, hogy elmondja, mennyire sajnálja, ami történt, és megígérte neki, feladja magát. Svájcban még interjút is adott két újságírónak, akiknek bevallotta: „Tönkretettem az életem azzal a marhasággal […] az a szegény ember meghalt. De az én életem is tönkrement, mert mindörökké viselnem kell ezt a terhet.” 1981. január 25-én valóban feladta magát. Bíróság elé állították, és bűnösnek találták emberölés bűntettében, amiért hét év nyolc hónap börtönre ítélték.
Számos más következménye is lett ennek a rettenetes gyilkosságnak. A Lazio Eagles nevű ultracsoportja heves viták után úgy döntött, végleg átköltözik a Curva Nordra (addig csak a városi derbiken tanyáztak ott, amikor a déli lelátót a Roma-tábor foglalta el). Úgy érezték, az számukra immár szent hely. Először 1979. december 9-én, egy Lazio–Udinese meccsen gyülekeztek ott. A laziósok egy dalt kezdtek énekelni a Fanfara dei Bersaglieri (A lövészek fanfárja, az olasz gyalogos elitalakulat indulója) dallamára arról, hogy „megbosszuljuk Vincenzo Paparelli halálát”.
A mérkőzés egy sötét korszak kezdetét jelentette az ultrák számára. „Az előtt a nap előtt”, írta emlékirataiban Vicsor, „ez játék volt, divat, a fiatalok szórakozása, de utána számomra és sok barátom számára ez többé már nem játék, hanem egy mindennapos csata lett […] mindenkiben ugyanaz a gyűlölet tombolt, mint bennem.”
A következő években fővárosszerte számos helyen jelentek meg „Tíz, száz, ezer Paparellire” vágyakozó graffitik, vagy olyanok, amelyek a laziósokat azzal gúnyolták, hogy „Rakétát a pofátokba!”. Vincenzo Paparelli fia, Gabriele még a kilencvenes években is hordott a kocsija csomagtartójában egy ecsetet és egy vödör festéket, hogy eltüntesse az apjára emlékeztető feliratokat, nehogy édesanyja meglássa azokat.
A Roma-szurkolóknak megtiltották a CUCS-drapéria használatát, amelyen szerepelt a „Commando” szó. Szintén tiltólistára kerültek az üstdobok és a katonai felszerelések. Nem biztos, hogy emiatt, de tény, az ultramozgalom legnépszerűbb dala ebben az időszakban született meg, amelyet ma is szinte minden lelátón hallani ilyen vagy olyan formában. Ez ugyanaz a „Red River Valley”-átirat, amit a Cosenza ultrái is énekelnek. Zeneiségével és reménykedő szövegével, hogy egy napon majd a zászlók újra lobognak és a dobok is visszatérnek a lelátókra, olyan, mint azoknak a himnusza, akik az Úr és az Ígéret Földje újbóli eljövetelét várják. Változik a tempó, amikor újra és újra megismétlik a sorokat, majd rögtön lelassul, hogy az ember minden ütemet érezzen és szinte egy hipnotikus álomhoz hasonló állapotba
kerüljön: „Ha a zászlók az ég felé emelkednek,/az üstdobok újra megszólalnak,/csak egy kiáltás hallatszik majd,/a Roma újra győz az ultrákért.”
Az igazán különleges nem is az előadásmód volt, hanem az, ahogyan az „ultra” szó bekúszott a dalokba. Az imádat gyakran átvándorol egyik bálványról a másikra, és már az ultramozgalmak fennállásának első évtizede során egyértelművé vált, hogy a szurkolók nemcsak a csapatukról, hanem saját magukról is énekelnek. Világi istenüket, a mezt felváltotta egy olyan isten, amely magában a csoportban öltött testet. Számos olyan kultikus mozgalomhoz hasonlóan, amelyben az emberekhez jóval közelebb álló gyülekezet – akár önmaga, akár a vezetője – tölti be a természetfeletti szerepét, egyes ultrák is elkezdtek hinni abban, hogy már az ő közösségük és nem a csapat az, amelyet tilos bántani, szidni vagy gúnyolni.
"A futball egyszerű játék, de nehéz egyszerűen játszani." (Johan Cruyff)