na bammeg, miket nem tudok meg. Emlékeztek még erre?:
http://napizeje.blog.hu/media/image/b%2 ... ok%202.jpg"2001. augusztus 7. : Özv. dr. Kaveczky Imréné, Gitta néni kezet csókol a miniszterelnöknek a mezőkövesdi kihelyezett kormányülés után. "
családfa-kutatásban vagyogatok mostanság picit
anyám féltestvére írta (egy 104 oldalas írásban a családfájáról):
...A következő évben, 1910-ben született meg anyám bátyja, Kaveczky Imre, aki szintén orvos volt. Miután 1948-ban hazatért a hadifogságból, megnősült. Az esküvő a budapesti Mátyás templomban volt, akkor 7 éves lehettem. Mezőkövesden élt feleségével, gyerekük nem született.
Egy érdekes epizód maradt meg az utókornak erről a házaspártól. Részlet a 168 óra 2001. év 33. számából. „Orbán Viktort nagy szeretettel fogadták Mezőkövesden. /…/ Egy öregasszony tehát úgy érezte, meg kell ragadnia ennek a fiatalembernek a kezét, és a rátapasztott száj ősi, szertartásos gesztusával kifejezésre kell juttatnia feléje áradó rajongását. Csak profilból látni az asszony arcát, rajta az évek barázdáival, az elvételt sokkal inkább a kezek uralják. Két inas – eres, erősen kapaszkodó kéz, amint már megragadták a miniszterelnök jobbját, és nem eresztik, amíg az eltökélt csók befejezetté nem válik. Így három kéz kulcsolódik egybe, fölöttük a már szinte derékszögben meghajtott ősz fej, az odaadó gesztus tökéletesen zárt formát ad. /…/ Nem tudhatjuk, mi minden vezérelte a rögzített pillanat egyik főszereplőjét, a kézcsók elcsókolóját. Kaphatott nyugdíjemelést, gyermekei élvezhetik a családtámogatási juttatásokat, szeretheti a miniszterelnök szép beszédeit az ország és a nemzet boldogulásáról, örülhet, amikor szidja a Bokros – csomagot, avagy a múlt rendszert. Róla, a névtelen hódolóról semmit sem tudunk, de nincs okunk feltételezni, hogy ’beszervezett’ aktivistaként hajtotta volna végre akcióját. Ez a néni valóságos és életszerű. Amit tett, arra minden bizonnyal oka volt, azt a legjobb meggyőződése diktálta.”
A Mezőkövesden tartott vándorkormányülésen történtek után Sághy Erna lakásán kereste fel özvegy dr. Kaveczky Imrénét. Néhány részlet a vele készített interjúból, 168 óra 2001. 34. szám: „Egyszer az uram egy hálás német betegétől, akinek az életét mentette meg, megkapta ajándékba Mindszenty emlékiratait eredeti, német nyelven. Mikor elolvasta, azt mondta: a magyar fordítás fabatkát sem ér, nem adja vissza a lényeget. Ezt a kötetet nagy becsben tartotta. Később egy német csatornán látta Orbán Viktort Kohl kancellár fogadásán, ahol németül beszélt. ’Tökéletes’ - mondta. Akkor eldöntötte az uram, valahogy eljuttatja ezt a Mindszenty kötetet a miniszterelnöknek. Mert a bíboros élettörténete őszerinte mintakép lehet a fiatalságnak, a jövő nemzedékének. De közben meghalt. /…/ Másfél éve egyszerre betegedtünk meg az urammal. Karácsonykor még elkísértette magát a templomba. /…/ Már akkor alig tudott hazajönni. Magas láza volt Az orvosok nem tudtak vele mit kezdeni. /…/ amikor csak lehetett, mellette voltam. Fogtam a kezét, mert ahhoz ragaszkodott. Nedves gézt tettem a szájára, nehogy kiszáradjon, mert inni nem tudott. S akkor még egyszer kinyitotta a szemét, s azt mondta: ’Ez megható’. Ez volt az utolsó szava. És ugyanezt mondta Orbán Viktor miniszterelnök úr is. Elmondtam neki: az uram nagyra tisztelte, s az utolsó kívánsága volt, hogy ezt a könyvet juttassam el neki. S akkor ő: ’Ez megható.’ Ugyanúgy, mint a férjem a halálos ágyán. Egy ilyen ember megérdemli, hogy kezet csókoljanak neki. Rám nézett Orbán Viktor. És annyit mondott: ’Köszönöm’
/…/ Az utcára nem járok. Már be akartak vinni a kórházba. Azt mondtam a főorvos úrnak: üdvözlöm, majd egyszer bemegyek. Most felhívott. ’Gratulálok, hogy volt bátorsága lemenni az utcára. De engem nem szabad elhagyni, mert én vagyok az első!’ Arra utalt viccesen, neki ugyanúgy kezet csókoltam, amikor megköszöntem, hogy az uramért mindent megtett, amit lehetett. Jött, leültetett a fotelba, letérdelt mellém: ’Most szomorú hírt kell közölnöm.’ Mondtam: tudom. ’De ugye segít nekem, hogy magát meggyógyíthassam?’ Fél év híján ötven évig éltünk boldog házasságban az urammal. Ő volt az eszményképem, az életcélom. Három és fél évig rengeteget szenvedett az orosz fogságban. Ezért is kárpótolni akartam őt. /…/ Az életem abból állt, hogy az ő támasza voltam. /…/ most pedig úgy érzem, elértem a célom. Teljesítettem a végakaratát.”
Ismertem mindkettőjüket, sokszor találkozunk, amit Gitta néni elmesélt Sághy Ernának, az igaz volt, aszerint élt. Sajnálatos, hogy a „kézcsókot” oly sokan rosszindulatúan félremagyarázták. Azóta már ő is meghalt, elmondhatta Imre bátyámnak, hogyan teljesítette végakaratát.
miket meg nem tudok
azért valahol szép történet, de ettől még ne csókolgassuk azt a kezet