Annyira szeretem azt a csávót! Kint voltam az 1989-es UEFA-kupaeldöntő visszavágón, Münchenben, ahol a Bayern a Napolit fogadta. Nápolyban 2:0-ra nyert a Napoli, itt 2:2 lett a vége, de nem ez a lényeg. Egy órával a meccs előtt szinte telt ház, amikor a játékoskijáróban megjelenik az isteni Diego. Mindenki őrjöng. A hangszórókból üvölt a zene, kezdődik a show. Te, ez elkezd dekázni, dekázik, dekázik, de úgy, hogy lóg a cipőfűzője; én, ha nem kötöm be, leesik a lábamról a csuka, ez meg úgy dekázik, mintha korzón sétálna. Addig dekázik, ameddig akar, néha fölrúgja gyertyába, dekázva leveszi, és dekázik tovább.
Ki se mozdul a középkörből, csak dekázik, dekázik, dekázik. Egyszer csak rádől, lövés, és a labda beesik a gólvonal mögé. Ez nekem a csúcsomon tízből egyszer sikerült, örültem, ha elszállt a laszti kapuig, ez a geci pedig megcsinálta még egyszer, és még egyszer, és még egyszer, és még ma is csinálná, ha kedve lett volna, kedve lenne hozzá.
Száznyolcvannyolc centi, négy másodperc alatt futja a harmincat, ballábas, intelligens – az ilyen védőket mások nagyítóval keresik, én meg vagyok akkora mázlista, hogy otthon találtam egyet…”
Száznyolcvannyolc centi, négy másodperc alatt futja a harmincat, ballábas, intelligens – az ilyen védőket mások nagyítóval keresik, én meg vagyok akkora mázlista, hogy otthon találtam egyet…”
Jelenlévő fórumozók: nincs regisztrált felhasználó valamint 56 vendég