Én megtaláltam azt amit igazából nem is tudtam, hogy keresek. De ennek semmi köze a játékunk hoz, Mourinhohoz, vagy az eredményhez. De nem akarok túl szentimentális lenni, így röviden csak annyit, hogy feledhetetlen élmény volt. Olyan aranylagzi szerű újbóli elköteleződés. A Roma himnusz kiragad a világból. Torokszorító.
Egyszerűen csak ott vagy és nem is azt érzed hogy benne vagy valamiben, hanem hogy te magad vagy az. És ez tényleg egyáltalán nem a nevekről szól. Csak egy névről: AS Roma.
Sokkal tisztább így a kép. Mourinho, a taktika, a játékunk, Pellegrini, Dybsla, Mancini csak a felszín. Tök mindegy mit gondolsz róluk. Alig számít. Ezt igazából mindig éreztem a stadionokban, de itt a Puskásban esett le, hogy mi ez. 1984ben mikor tévén nézerem az olasz szurkoló öszinte érzelmeit, Roma szurkoló lettem. Tegnap olyan érzésem volt, mintha akkor kicsit saját magamat is láttam volna. Fura időutazás volt. A meccsről más nincs is meg. Érdeklődve olvasom az interjúkat és nézem a visszajátszásokat