Tessék Zsolti:
Szombathy Pál
A karrierjében Angliába visszatérve megrekedt (kit nem érnek kudarcok, ha futballedző) José Mourinho Rómába érkezve szokása szerint megérezte az új állomáshely légkörét, megértette a klub körüli érzelmi állapotot, majd a hiányra és a szenvedélyre alapozva két egymás utáni évben is európai kupadöntőbe vezette a Farkasokat.
Tehát volt érzelem, folyamatosan színültig telt stadionnal, és volt nemzetközi eredmény is (a Serie A rovására persze). Maga a játék célorientált, nagyon fegyelmezett, fókuszban a csapatkohézió, védekezésben pazar, elől látványosságban ritka, mint a magashegyi levegő, de azért tegyük hozzá: nem egy topkategóriás kerettel és anyagi lehetőségekkel.
Akkor most Mourinho milyen edző? Szerintem elég jó, ha a játéka nem is szép. Megértette Rómát, ahol a siker nem mindennapi vendég, s a csapat iránti rajongás (s a néha vele járó düh és gyűlölet) az egekben folyamatosan. Ráadásul Mou ezúttal személyes egóját valamiféle klub kabalafigurává alakította át, gesztusaiban alárendelődve a giallorossinak a szolgálat jegyében, ügyesen, nyilván tudatosan, hiszen igen okos emberről van szó.
Kedvelem a szabálytalan egyéniségeket, így őt is, aki annyi embert képes irritálni. De felesleges rá túlzottan haragudni az őt utálóknak, hogy fú, indulatot szítva elküldte a francba a szánalmasan gyenge angol bírót a Puskás mélygarázsában, akinek aztán székkel a hátában kellett iszkolnia a reptéren a szurkolók haragja elől; hogy képtelen veszíteni, vagyis nem igazán modern és valódi vezető – mindennek lassan semmi jelentősége nem marad, mivel mindenki beáll majd a sorba, a futballüzletág a biztonságos profit és gazdasági növekedés jegyében kiveti magából a deviánsokat, a játékot övező hatalmas, olykor pusztításra is képes érzelmeket kedves, szélsőségektől mentes, fegyelmezett fogyasztói örömmé szelídíti már a lelátón is, nemhogy hazafelé baktatva; a játékról folyó vitákat pedig a mindent elárasztó számok, statisztikák terelik tökéletesen racionálisnak mondott mederbe.
Így lesz a futball valami különös, sokrétegű, társadalmilag is értelmezhető, atavisztikus játékból szórakoztatóipari termékké. Ezt nevezzük fejlődésnek. Ezt természetesen Mourinho is tökéletesen érti, mai eszközeit nagyon is hatékonyan használja, mégis maradt nagy adag igazi régimódiság ebben az emberben, ahogyan dacol a változásokkal, s csinálja a maga futballját, ami az ember fizikai képességeinek, sebességének maximalizálása helyett inkább egyfajta tisztán szellemi játék próbál lenni, egy minden tervet kézben tartó hadvezérrel a beosztott sereg élén.
Róma-szurkolóként Spalletti fociját szerettem legjobban nézni, de Mourinho (nemcsak a pályán űzött) játékát valami fent leírt másfajta, ősi élvezet követni: ez nem a bajnokságok szorgalmasan pontokat gyűjtögető takarékbetét versengése, ez a mindent eldöntő meccsek orgiája évente néhányszor, a várakozás a kivételes pillanatokra, az odavezető út izgalma, öröm és csalódás klasszikus emberi elegye.
Kele János
It's a fucking disgrace - mondja a művelt angol, s vele együtt José Mourinho, aki első elveszített európai kupadöntője után azonnal megtalálta a bűnbakot, a hibást, a sorstragédia okozóját és kiváltóját; a játékvezető személyét.
Igen, Taylor egy katasztrofális bíró. Igen, botrányosan rosszul fújt a meccsen. Ezért bukott el a Roma? Aligha. És mégis, a nyilvánosság húrjain kivételes érzékkel pengető Mourinho már a lefújás miliszekundumában készen volt a narratívával, ami egyrészt fölmenti őt mindenféle felelősség alól, másrészt gondoskodik arról, hogy a neki legkedvesebb és legfontosabb témával legyen tele a sajtó és a közösségi média: a saját személyével.
Hosszasan lehetne vitatkozni azon, mekkora edző Mourinho történelmi távlatokban (nem kicsi), hol áll most szakmája képzeletbeli hierarchiájában (a legszűkebb elittől már messze), és jó-e a Romának, hogy ő ül a kispadon (attól függ, mi a klub célja); de a lényeg nem ez. Hanem az, hogyan viselkedik egy felelős vezető hasonló helyzetekben, és hogy a viselkedésének milyen következményei vannak.
Sok éve mondom, hogy Mourinho egy ideje már nem annyira edző, mint inkább médiajelenség. Nem sokban különbözik a posztmodern politikus mintaképétől: minden helyzetben képes uralni a narratívát, befurakodni a sajtóbuborék középpontjába, és pontosan tudja, érti, érzi, hogy a modern nyilvánosság legértékesebb valutája a figyelem. Nem is érdekli igazán más, kizárólag ez: ha nyer, ha veszít, róla legyen szó, rá reagáljanak mások, vele foglalkozzanak az újságírók, az influenszerek, a média. Tudja, hogy a siker múlandó, de a brand örök.
A kérdés az, ez vajon abszolút értelemben vett érték-e, avagy sem. Tény, hogy mióta Mourinho a Roma edzője, több a teltházas meccs, a klub nagyobb szeletet hasít ki magának a nyilvánosságból, következésképp: több pénzt termel, több hasznot hajt. Ha tetszik, Mourinho a tökéletes választás ahhoz, hogy valaki profitot termeljen a posztmodern figyelemgazdaság trendjeire felülve, akár anélkül is, hogy a csapat, khm, sportszakmai értelemben bármit javulna, vagy hogy a tulajoknak eurómilliókat kellene elherdálniuk sztárjátékosokra és az ő fizetéseikre. Ha belegondolsz, kijön a matek, pláne azon a szinten, ahol a Roma van, és ahová mára Mourinho is lecsúszott a saját szakmáján belül.
Kérdés, hogy vajon kizárólag a matek számít-e. Hogy kell-e morális standardokat, erkölcsi normákat is tiszteletben tartani közben, vagy a figyelemkoldulás horizontja bármeddig tágítható. Félve kérdezem: vajon akkor is megdobálják műanyag székekkel a ferihegyi reptéren Taylor bírót, ha Mourinho _méltósággal_ veszít? Vagy épp ellenkezőleg, az edző nyilatkozata olaj volt a tűzre egy amúgy is feszült helyzetben? S ha igen, nem várható-e el nagyobb felelősségvállalás egy vezetőtől, nem kérhető-e számon rajta más is, mint a figyelem megragadása, a közvélemény üvegplafonjának áttörése?
Ha tágabb kontextusban vizsgáljuk a kérdést, rájöhetünk, hogy ez bőven nem Mourinhóról és abszolúte nem csak a futballról szól. Gondoljunk csak bele: vajon mennyire hasznos társadalmi szinten, ha addig fetisizáljuk a figyelem (és ezen keresztül a hatalom) megragadásának képességét, hogy a politikai cselekvés megítélésének szempontjai közé már szinte oda sem fér semmi más? Ha minden nyilvános állásfoglalást, ha minden cselekvést megfosztunk a morális dimenziókiól, akkor számon kérhetjük-e, ha opportuista nihilisták megfosztanak minket a szabadásgunktól, ha leépítik az intézményrendszereinket? Hiszen a maguk szempontjai felől nézve tökéletesen cselekszenek, megragadják a figyelmet, irányítják a narratívát, megszerzik a hatalmat. Vajon tényleg ennyire nem számít, hogy közben hosszú távon, társadalmi szinten rombolnak és mételyeznek?
Na, de vissza Mourinhóhoz. Olvasom, hogy a Roma drukkerei imádják őt: végre egy szívember, aki nem tud veszíteni, ide ilyen edző kell, nem is kérdés. Meglehet. Ahogyan az is, hogy az ezüstérem kihajítása a nézőtérre nem eleve a nyilvánosságnak szánt üres póz. De vajon mi a helyzet a következményekkel? Büszkék-e a Roma drukkerei arra, hogy társaik műanyag széket dobálnak a játékvezető után? S hiszik-e, hogy mindez független az edzőjük nyilatkozataitól, a hergeléséről? Hol a határ a szívemberség (más oldalról nézve: a nyilvánosság manipulálása) és a felelősséget vállaló vezető karaktere között? Egyáltalán: van-e még szüksége ebben a társadalomban, ebben a nyilvánosságban bárkinek felelősre? Vagy elég egy bűnbak, egy hibás, akire minden rosszat rá lehet fogni, hogy aztán a nagy közös gyűlöletben föloldódva váljanak közösséggé az egységfrontok?