hmmmm– Más emlék?
– Olyan is volt, ami nem hiányzott. Huszonévesként egy méltatlan anyagi vita kellős közepén találtuk magunkat, a szövetségtől mindig használt szerelést kaptunk. Első meccsünk, a Nigéria elleni találkozó előtti éjszakán tárgyalni akartak velünk a prémiumról. Ha nem ezeken lovagol a szövetség vezetése, akkor sokkal többre lettünk volna képesek Atlantában. Csak hogy teljes legyen a kép, mi, játékosok felajánlottuk a prémiumot a beteg gyerekek javára. Végezetül volt még valami, ami nagyon nem kellett volna. Olyan játékosok kerültek be a keretbe, akik az olimpia felé vezető úton nem voltak velünk. Kimaradt két alapember, Mátyus János és Hrutka János, a Rudi, őket hazaküldték Orlandóból. Senki sem értette, hogy miért. A brazilok ellen én játszottam belső védőt. Én, aki világ életében középpályás voltam.
Annyira szeretem azt a csávót! Kint voltam az 1989-es UEFA-kupaeldöntő visszavágón, Münchenben, ahol a Bayern a Napolit fogadta. Nápolyban 2:0-ra nyert a Napoli, itt 2:2 lett a vége, de nem ez a lényeg. Egy órával a meccs előtt szinte telt ház, amikor a játékoskijáróban megjelenik az isteni Diego. Mindenki őrjöng. A hangszórókból üvölt a zene, kezdődik a show. Te, ez elkezd dekázni, dekázik, dekázik, de úgy, hogy lóg a cipőfűzője; én, ha nem kötöm be, leesik a lábamról a csuka, ez meg úgy dekázik, mintha korzón sétálna. Addig dekázik, ameddig akar, néha fölrúgja gyertyába, dekázva leveszi, és dekázik tovább.
Ki se mozdul a középkörből, csak dekázik, dekázik, dekázik. Egyszer csak rádől, lövés, és a labda beesik a gólvonal mögé. Ez nekem a csúcsomon tízből egyszer sikerült, örültem, ha elszállt a laszti kapuig, ez a geci pedig megcsinálta még egyszer, és még egyszer, és még egyszer, és még ma is csinálná, ha kedve lett volna, kedve lenne hozzá.
Jelenlévő fórumozók: nincs regisztrált felhasználó valamint 18 vendég